„Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is. Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed. Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni. Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott.
A Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett.
A Szeretet megszólította:
– Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?
– Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra.
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:
– Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?
– Nem Szeretet, nem tudlak elvinni. – Válaszolt a Büszkeség, – itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak.
Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
– Bánat, kérlek, vigyél el magaddal.
– Oh Szeretet – mondta a Bánat – Én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon.
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta szeretet kérését.
Hirtelen megszólalt egy hang:
– Gyere Szeretet, én elviszlek téged.
Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
– Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?
– Az Idő volt – mondta a Tudás.
– Az Idő? – kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az Idő?
A Tudás válaszolt: – Mert csak az Idő érti meg, hogy milyen fontos az életben Szeretet.”